Biró Zsombor Aurélt, Vida Gábort és Szűcs Terit Juhász Tibor kérdezi
Az autofikcióra irányuló figyelem az elmúlt évek egyik legjellemzőbb világirodalmi tendenciája. Magyar nyelvterületen is számos olyan kiemelkedő alkotás születik, amelyek sajátosságait a recepció ezzel a műfaji kategóriával véli leírhatónak. Ugyanakkor maguk a szépirodalmi szövegek világíthatnak rá arra, hogy a besorolás korántsem egyértelmű, hiszen általa elkülönböződő beszédmódok, nehezen összefogható poétikák rendelődnek egymáshoz. Körinterjúnkban olyan szerzőket igyekeztünk megszólaltatni, akik ezt a diskurzust a közelmúltban autofikcióként olvasott művekkel élénkítették. Az első fordulóban Biró Zsombor Aurél, Vida Gábor és Szűcs Teri válaszait közöljük.
Mi a véleménye arról az érdeklődésről, amely az autofikciót, illetőleg az autofikcióként olvasott műveket övezi? Mit jelent az ön számára ez a fogalom?
Biró Zsombor Aurél (író, forgatókönyvíró, a Visszatérő álmom, hogy apám vállán ébredek című regény szerzője): Nem vagyok irodalomtudós, definíciókkal inkább meg sem próbálkoznék. Önéletrajzi, erősen alanyi prózaszövegek, szerintem nagyjából ilyesmikre szoktunk gondolni, amikor az autofikciót emlegetjük. Annak, hogy ezek a sajátneves regények annyira divatosak lettek az utóbbi években, hogy lassan valamiféle kategóriaként, irányzatként kezdünk beszélni róluk, én a magam részéről csak örülni tudok. Engem az irodalomban elsősorban mindig az emberi sorsokkal, a közös valóságunkkal foglalkozó, őszinte és vallomásos (vagy legalábbis annak tűnő) dolgok vonzottak, már kamaszként is értetlenül álltam a tisztességesen elmondott, E/3-as távolságból pszichologizáló történetekkel szemben, de hidegen hagyott a sztorimentes nyelvi zsonglőrködés is. Az autofikciós érdeklődésem egyébként Vida Gábor Egy dadogás története című regényével kezdődött. Az a könyv nekem akkora élmény volt, hogy hónapokig alig bírtam olvasni utána, mert azt éreztem, hogy valami olyan brutális őszinteséget mutat fel a szöveg, hogy ahhoz képest minden más irodalom hazugság.
Ehhez még egy kis konyhaszociológia: amennyire megalapozatlan, annyira szilárd meggyőződésem, hogy a mostanság tetőző autofikciós trendnek erős köze van ahhoz a totális kamu-őszinteség kultúrához, amiben 2024-ben létezünk. A fél életemet az interneten töltöm, de folyamatosan az a megélésem, hogy igazából nem csinálok a telefonomon semmit, csak kótyagosan botorkálok a precízen megkonstruált Instagram-életek, a végtelen fake news meg a botok generálta shitpost-kontent dzsungelében, és közben mindennél jobban vágyok egy falat őszinteségre. Arra, hogy jöjjön már végre valaki, és mondjon el magáról valamit, ami igaz.
Vida Gábor (író, szerkesztő, többek között az Egy dadogás története című regény szerzője): Erről a dologról sok véleményem van. Az európai kultúrában az ember normális működését érintő dolgokról rendszerint nem lehet beszélni, sem a család, sem pedig a tágabb közösség szintjén, generációk alapélménye, hogy elhallgatások, tabuk és hazugságok rendszere hálózza be a társadalmat, ebből él a pszichológia, a politika és a marketing. Hazugsásszisztémák vesznek körül, titkos akták és diskurzusok. Állítólag nincs is igazság, a filozófia is lemondott róla, nem kell már keresni. Nietzschét ez még zavarta, Derridát már nem. Közben pedig vélemény- és sajtószabadság van. És hát ugye Kelet-Európa sajátos nyomorúságai, ahogy azt egy román filmben mondta a hős: az igazság eltűnt a metafizika és a pina között. Csak hát ebben a rezignációban nem lehet élni. Minden mesehős tudja, hogy márpedig van igazság, mert ha nincs, megesz a sárkány. Ha még nem is keresed, akkor biztos nincs. A nagymama bugyijai között, a nagypapa vodkásüvegei között, az anyunak szárított rózsa szirmai, harminc éves Postinor tabletták és titkos SMS-ek között, vagy a titkosszolgálatok aktáiban, de igazságnak lennie kell. El van rejtve, meg kell keresni, ki kell bontani a sztaniolból. Le kell leplezni a hazugságot, meg kell újulni. A Dadogás írásakor nem tudtam, hogy autofikciót írok.
Szűcs Teri (író, irodalomtörténész, többek között a Visszatért hozzám az emlékezet. Demencia és óperencia című regény szerzője): Örülök annak, hogy a kortárs magyar irodalmat is nagy svunggal elérte a nemzetközi trend, ugyanakkor úgy tűnik, hogy leginkább az apolitikus hulláma csap át rajtunk, az, amit mondjunk Knausgård neve fémjelez. Számomra az autofikció kifejezetten eszköz, nem pedig cél – olyan szövegszervező elv, amivel az általam megírni kívánt politikai tartalmakat közölni tudtam. Továbbra is várom, hogy az autofikció politikus hagyománya, ami engem inspirált, jöjjön és erősödjön a kortárs magyar irodalomban. Számomra csak annyiban volt lényeges az énre fordítani a figyelmet, amennyiben az én gondozásban vesz részt – és ebben a kontextusban máris jelen van mindaz, amiről írni akartam: a másik, a betegséggel élő, a családi kapcsolatrendszer, a társadalmi környezet, a szociális és egészségügyi ellátórendszert meghatározó politikai szándék stb. Természetesen pontos kívántam lenni magamat, a saját tapasztalataimat illetően, de mindaz, amit az imént felsoroltam, meghatározta a nézőpontomat.
Érdekelt a kánon – tételezhető – centrumában álló műfajoktól való eltérés is. Ennek számos oka volt. Összefoglalóan: érdekelt, hogy a művészetpolitika által megtépázott platformokhoz hogyan lehet másképpen viszonyulni; és érdekelt, hogyan lehet könnyen elérhető felületeken megosztani szövegeket. Nem csupán a blogformát választottam mindezért, hanem az autofikciós elbeszélést is, hogy világos legyen, amiről írok, most és itt, velünk és köztünk történik. Mindehhez fontos hozzátennem, hogy ezeknek az alkotói céloknak kizárólag egy diverz irodalmi mezőn van értelmezhető helye, a diverz irodalmi mező pedig a kortárs magyar irodalom nagyszerű adottsága, olyan lenyűgöző, autonóm szövegvilágokkal, mint például Szvoren Edináé és Bartók Imréé.
Alkotómunkája során talált-e tájékozódási pontokat az autofikció diskurzusában, vagy inkább olyan írói stratégiát választott, amely valamelyest függetleníthető a vonatkozó fejleményektől?
B. Zs. A.: Első regényem, a Visszatérő álmom, hogy apám vállán ébredek (Kalligram, 2024) főszereplője Biró Zsombor Aurél, ez tehát egy vállaltan autofikciós anyag. Én igazából évek óta ebben a gondolati körben pörgök, színházban, moziban is ezek a munkák fognak meg a legjobban, és nyilván a legemlékezetesebb olvasmányaim közt is sok ilyen van. Vida, Édouard Louis, Ben Lerner, Annie Ernaux, Mán-Várhegyi Réka, hogy csak a legjobbakat említsem, de érdekes innen olvasni például az Asszony a frontont is, vagy Bukowskit, Austert, Hemingwayt. Nyilván Esterházy meg Nádas vonatkozó szövegei is nagy hatást tettek rám, a Hasnyálmirigynapló meghatározó referencia volt a regényemhez, és hát ott van még Knausgård, akinek a Harcom-sorozatát amúgy nem tartom különösebben jónak, de eltagadhatatlan, hogy izgalmas, amit csinál.
V. G.: Velem az történt, hogy bármit kezdtem mesélni, a családi legendárium és káosz alapfigurái jöttek velem szembe, és ezzel behatárolták az elbeszélés mozgásterét. Mondtam nekik, hogy akkor elintézlek benneteket, menjetek Isten hírivel, engem hagyjatok, dolgom van.
Sz. T.: Amikor benne találtam magam az autofikció szövegvilágában, sok minden, ami korábban intenzíven elgondolkodtatott, megfoghatóan fontossá vált mint referenciapont vagy olyan irodalmi jelenség, ami segített értelmezni, hogy épp mit csinálok. Az, ahogy Svetlana Boym írt a nosztalgiáról és Ann Cvetkovich a depresszióról – ahogyan a pontosság igényével elbeszélt saját tapasztalat alapzatán dolgozzák ki a közöst, a teóriát. Mindig is fontos volt, de még fontosabbá vált Szvetlana Alekszijevics munkássága – az, hogy a tény- és múltfeltárás, a másikkal való találkozás, a mély figyelem, a másik mondatainak feljegyzése létrehoz irodalmi szövegvilágot. Többször gondoltam Ocean Vuong szövegeire, a Röpke pillanat csak földi ragyogásunk című regényére, a törékenyre stilizált szöveg poétikusságára, ami az interszekcionális queer lét sérülékenységével, törékenységével fonódik össze. Annie Ernaux regényeit közben olvastam. A megírás idején történt az is, hogy végre megjelent magyarul Marczisovszky Anna fordításában Charlotte Delbo gigantikus trilógiája, az Auschwitz és utána, amiből nemcsak a visszaemlékezés módozatairól, hanem a visszaemlékező szövegkorpuszon belüli műfajkeveredésről, műfaji határátlépésről, sokműfajúságról tanultam. Közben találkoztam Kállay Eszter anyaságról szóló verseivel is, az egyszerre kritikus és érzelmekkel teli reflexióval. És közben olvastam Maggie Nelson The Argonauts című könyvét (sajnálatos, hogy magyarul még nincs meg), és megragadott az autofikció és autoteória szépséges komplexitása, amivel Nelson a queer szeretetkapcsolatokról ír.
Mindazonáltal az a két szerző, akire a legtöbbet gondoltam akkor, amikor értelmezni igyekeztem, mit is csinálok, Audre Lorde és bell hooks volt. Természetesen a rájuk gondolásban benne volt a pozícióiktól való távolság tudata is. De a saját tapasztalat közvetítése és annak teoretikus átkeretezése nagyon izgatott, és a „közvetlenség” mint az elkötelezettség szövegstratégiája. Érdekelt a metaforahasználatuk, annak hullámzása, a megszüntetés és visszaépítés, mint – megint csak – politikailag tudatos írásmód.
Ami számomra mindezekből a legizgalmasabb volt, az az autofikció és az autoteória ötvözése, a saját tapasztalat irodalmi megformálása, és ennek nyomán a tudásalkotás – és olyan szövegvilág létrehozása, ami nem hozza létre az egységesség illúzióját, hanem sokrétű, széttartó, mint az ábrázolt tapasztalatrendszer. És olyan könyvek voltak meghatározóak ebben, amelyek marginális vagy tabusított vagy láthatatlan pozíciók kapcsán szólalnak meg ilyen módokon. Felmerülhet a kérdés, hogy miért olyannyira hangsúlyos ebben a saját tapasztalat reprezentációja – hisz a jó író átnyúlhat a másik – tőle elzárt – tapasztalatrendszeréhez is. Ebben sosem kételkedtem, és most sem teszem – a gondolatmenetem hangsúlya ugyanakkor a tudásalkotáson és tudásbirtokláson van. Olyan életműveket emeltem itt ki, amelyekben a marginális vagy tabusított vagy láthatatlan pozíció maga hozza létre művészeti formáit és bizonyos értelemben episztemológiai diadalát is.
Mindennek az eredője, úgy gondolom, a test, a testről való írás. Női tapasztalatok, interszekcionális női tapasztalatok, queer tapasztalatok: ha ezekről beszélünk, testekről beszélünk, és ha ezeket osztjuk meg, testi tapasztalatokat osztunk meg. Én nem tudom átélni a másik ember betegségét, de a vele való interakciót mint testi-lelki tapasztalatot átéltem és el akartam beszélni; a gondoskodást, a másikra való odafigyelést, a nehézséget és örömöt mint testi tapasztalatot. Szüntelenül foglalkoztatott a befogadóval való kapcsolat megképződésének módja. A befogadót nem az intim létembe bepillantó másikként képzeltem el, hanem valamiféle közösséget tételeztem a szöveg körül, méghozzá azért, mert ezek nem kizárólag az én tapasztalataim, és nem kizárólag a mi családi tapasztalataink. Ha kétszázötvenezer ember él demenciával most Magyarországon, akkor őket több százezer hozzátartozó veszi körül, például erre gondoltam. Rengeteg embert képzeltem el, aki valamilyen módon kapcsolódik akárcsak egy darabkájához is az általam leírt tapasztalatok összességének. Később Ernaux-nál megtaláltam: a szövegeiben megszólaló ént transzperszonális énnek nevezi.
Melyek voltak a legfontosabb ábrázolástechnikai problémák, amelyekkel szövege megalkotásakor szembesült?
B. Zs. A.: Egy prózai szöveg onnantól lesz vállaltan önéletrajzi, hogy a szerző szándékosan megpróbálja a regény valóságát összekapcsolni az olvasó hús-vér valóságával, azaz referenciális elemeket, valóságvonatkozásokat helyez el a szövegben, például odaadja a főszereplőjének azt a nevet, ami a kötete borítóján szerzői névként szerepel. Van a saját név használatának valami furcsa bulvármágiája, ami olyan hitelt ad egy elbeszélésnek, hogy olvasóként lefordulok tőle a székről. Viszont íróként azzal, hogy a narrátoromat a saját keresztnevemen nevezem, rögtön kijelölök egy lehatárolt olvasói pozíciót. Az olvasó innentől kezdve akarva-akaratlanul úgy fogja befogadni a szöveget, hogy a szerzővel azonos elbeszélő itt most az egy per egy Valóságot, az elbeszélő (és a szerző) élettörténetét meséli el neki pontosan úgy, ahogy az a nagybetűs Valóságban is történt. Érdekes, hogy ilyen játékszabályok mellett egy csomó olvasói reflex máshogy működik, például sokkal lazábbak az elvárások a szöveg hitelességével kapcsolatban. Ugyanazt a cselekménymozzanatot, amit egy „sima fikciós” regényben hiteltelennek ítélnék, egy autofikciós elbeszélésben elfogadom, mert a mondatokat validálják a valóságvonatkozások – magyarán a könyv igazságélményét hirtelen nem (csak) az írói tehetség, hanem a saját név jelenléte (is) hitelesíti. És persze mondhatnánk erre, hogy már az ókori görögök is tudtak különbséget tenni valóság és mimézis között, azaz akármit csinálunk, a szöveg mindenképp „csak” szöveg marad, de szerintem ez a befogadói hozzáállás az ennyire vállaltan valóságközeli anyagoknál egyszerűen életszerűtlen. Olvasó legyen a talpán, aki tényleg képes „csak” szövegként olvasni mondjuk Kemény Lili regényét (vagy akár az enyémet). Utólag, az olvasást követően persze revideálhatjuk, hogy tényleg valóságként gondolunk-e az olvasottakra (nem), de az olvasás pillanatában hat a mágia, és nem vegytiszta fikciót képzelünk magunk elé (szerintem a valóságról és a fikcióról egyébként sem dichotomikus felosztásban kellene gondolkozni, ezek valójában egymást átjáró fogalmak).
Ez a mágikus megbabonázottság egy iszonyatosan izgalmas olvasói állapot. De. Az a probléma, hogy Valóság sajnos nem létezik. Valóságok léteznek, az enyém, az anyámé, az apámé, satöbbi, ez a tény a nyelvből (is) következik (ha azt mondom, benzinkút, van, aki OMV-t képzel maga elé, és van, aki Lukoilt). Ezek a párhuzamos valóságok aztán néha fedik egymást, néha nem. Számomra érdekes, hogy az autofikcióban utazó kortárs szerzők nagy része mintha nem akarna foglalkozni ezzel a problémával, holott szerintem itt kezdődik minden, ami igazán izgalmas. Az önmaga megcsináltságára nem reflektáló autofikciós elbeszélés valójában hamar unalmassá válik, mert kisajátítja ezeket a valóságokat, pontosabban egy darab koherens(nek látszó) valósággá redukálja az egymásba fonódó és egymással összeütköző párhuzamos valóságainkat. Ez önmagában nem lenne gond, hiszen ilyen az elbeszélés természete, minden narráció önkényes, csakhogy az (önmaga megcsináltságára nem reflektáló) autofikciós elbeszélés a referenciális elemek használatával mindeközben még azt a bulvárillúziót is eladja az olvasónak, hogy itt most a nagybetűs Valóság van elmesélve. Az, ami történt, és úgy, ahogy történt. Innen nézve a saját név használata egy erőszakos nyelvi gesztus: a szerző öncsonkítást hajt végre, feláldozza a művészet oltárán a saját nevét, és ezzel az áldozattal gyárt hitelt az irodalmi hazugságának.
V. G.: Semmilyen ábrázolástechnikai bajom nem volt, elkezdtem mondani, és elmondtam, ahogy jött, márciustól októberig kész is volt. Nyilván az elmúlt húsz évben ott kavargott az egész a fejemben. Felszabadító élmény volt leírni végre.
Sz. T.: Megoldandó feladatnak tekintettem az idő múlásának ábrázolását és jelzését, méghozzá úgy, hogy valamennyire világos és a befogadó számára megragadható legyen a múlás többrétegűsége. Jelezni akartam, hogy a könyv középpontjában álló betegség folyamatosan halad előre, hisz egyelőre nem gyógyítható. Ugyanakkor jelentkezhetnek olyan állapotváltozások, amik felforgatják ezt a tragikus időképet. A felettem – gondozó, középkorúsodó nő felett – múló időt is jelezni akartam. Azt is, hogy a gondoskodás egy alapvetően ismétlődő, szakaszos, néha alig elviselhetően repetitív munka, ami ugyancsak átrendezi az időészlelést. Aztán: a demencia diagnosztizálása lehet kidolgozott, odafigyelő, de lehet hanyag, pocsék és embertelen. Velünk is megesett, hogy anyámtól az orvos a dátumot kérdezte, ami nemcsak anyám szempontjából volt lényegtelen tudás, de még a mienkből is. És még: jelezni akartam, hogy a könyv, a szövegegyüttes megírása is egy időben zajló, elnyúló folyamat, csendekkel, változásokkal, a gondozó munka szüneteiben készített gyors jegyzetekkel stb. Végül: még mindig élünk és megvagyunk mindnyájan, még mindig az élet idejében vagyunk, és ezt is jeleznem kellett – ez az időtapasztalat is meg kellett, hogy formálódjon a szövegben. (A queer temporalitás és a társadalmilag előírt normatív időészlelés közti különbség jelzése már csak egy zárójeles megjegyzésben fér ide.)
Hogyan formálta meg az elbeszélői pozíciót?
B. Zs. A.: Az autofikció formai és nyelvi dilemmáira választ keresve egy olyan Zsombor nevű elbeszélőt próbáltam megcsinálni, aki reflektál nemcsak a saját pozíciójára mint elbeszélő, hanem arra is, hogy elbeszélőként milyen viszonyban van az őt megalkotó szerzővel, illetve az elképzelt olvasóval. A narrátorom gyakran él azzal az eljárással, hogy tesz egy állítást, majd pár mondattal később megcáfolja azt, vagy elárulja, hogy az állítást igazából csak kitalálta, esetleg megszólaltat egy másik szereplőt, aki figyelmezteti az olvasót, hogy ne higgyen egy szót se abból, amit olvas. Ennek köszönhetően a szöveg bulvárértéke – reményem szerint – inflálódik, az olvasó pedig nem voyeurként csámcsog a szerző/elbeszélő életének szaftosabb részein, hanem rákényszerül, hogy a saját befogadói pozíciójáról gondolkodjon.
V. G.: Én vagyok én, nem kellett ezen gondolkoznom, ez a legegyszerűbb, ha valóban szemtanú az ember a saját történeténél. Az egyes szám első személy a szemtanú pozíciója, a vallomásé. Az őszinteség hegyeket mozgat. És védelmet nyújt, ha tévedek is olykor, de nem hazudok. Egy ilyen története van az embernek, sajátos helyzet, a felnőttség egy szintje, amikor a ,,homokos vizes síkon” az ember körbenéz…
Sz. T.: Úgy képzelem, nálam nagyobb erők formálták azt a teret, ami az énnek jutott. Nagyobb erő maga a betegség, nagyobb erő a gondozás akarása, nagyobb az elvégzendő feladat, nagyobb a fáradtság vagy az öröm. Ez a méretkülönbség – mármint, hogy a mindenkori másik, akiről gondoskodnom kell, nagyobb nálam – a gondozásban mint elköteleződésben jelen van. A nagyobb erőknek való kitettséget hagytam hatni a könyv első részében – így gondolom –, aztán valami megváltozott. Abban a szövegegyüttesben, ahol a fő téma a másikra és a másik testére való odafigyelés, elkezdtem többet írni magamról és a saját testemről. Ehhez a döntéshez is felismerések és tapasztalatok vezettek, az, hogy a múló idő nemcsak a betegség előrehaladását, a fáradtság növekedését, hanem az én idősödésemet is hozza. És az én idősödésem aztán a központi témákhoz kapcsolódó számtalan kérdést húzott magával: összefoglalva, hogy milyen most a mi tájainkon idősödő gyermektelen queer-leszbikus nőként, kulturális dolgozóként, otthoni betegápolóként élni; milyen egy ilyen paraméterekkel öregedő testnek lenni. Mindez ugyanúgy megkövetelte a maga sokféleképp szóródó irodalmi létmódját, mint a többi kérdés.
Az írás során milyen tapasztalatokat szerzett az irodalmi szöveg és a valóság-valószerűség összefüggéseiről?
B. Zs. A.: A legérdekesebb tapasztalatom mindenképpen a hazugság és az őszinteség viszonyával kapcsolatos. Logikusan azt feltételeznénk, hogy ha a narrátor folyamatosan elbizonytalanítja az olvasót a saját állításai igazságtartalmáról, akkor az olvasó bizalma megrendül, és már semmit nem hisz el az elbeszélőnek. Írás közben jöttem rá, hogy érdekes módon épp az ellenkezője történik: ha az olvasó azt tapasztalja, hogy az elbeszélő szól neki, amikor hazudik, egy idő után arra jut, hogy amikor viszont nem szól, akkor a színtiszta igazságot mondja. A folyamatos hazudozás, pontosabban a hazudozás bevallása paradox módon az őszinteség egy új dimenzióját nyitja meg.
V. G.: Miután leírtam, amit, nagyon sok dolgot ellenőriztem, hogy volt-e akkor éppen az, és lehetett-e. Nemcsak botránykrónikát akartam írni, hanem azt a korszakot is elmeséltem vagy azokat a világokat, amelyekben éltünk. Az emlékezetet is ellenőrizni kell, és hát a mesélés, a duma mindig átalakítja a tényeket. Az egészen speciálisnak tűnő alaphelyzetről kiderült, hogy szinte mindenki úgy élt, én a román olvasóktól is kaptam egészen sok pozitív visszajelzést.
Sz. T.: A könyvem megírásának közel hatéves folyamatában valóban főleg erről szereztem tapasztalatokat, azért is, mert a folyamat során erre voltam a legkíváncsibb. Ebben állt a munkám, létrehozni ezt az összefüggést. Pozícióink (a könyv összes szereplőjére gondolok) megértésének táguló mezeje egyfelől, ami a személyest, interperszonálist, társadalmit, politikait tartalmazza, és az irodalmi szövegek nyelvi létmódjának lehetőségei és variáció másfelől, pontosabban e két tartomány kapcsolódásai. Hogy miért volt „szükségem” az irodalomra, ez pontosan ugyanolyan releváns kérdés, mint az, hogy miért akartam „ilyen nagyon” betegségről és gondozásról írni. Az a kapcsolat, ami a megélt tapasztalat és a művészetbefogadás-mint-tapasztalat közt megképződik, az írás folyamatában, az írás nagy kalandja során leginkább a szövegalkotási lehetőségek prizmaszerű szóródásaként vált érzékelhetővé számomra. A könyvemmel foglalkozók sokszor felvetik az írás mint terápia kérdését, amit érdemes az eddigiek alapján is újragondolni. A könyv létrehozása folyamatosan a reflexió állapotában tartott, szemlélője, feldolgozója is voltam annak, amit megéltem. Ugyanakkor az alkotás folyamata különös, komplex élményekkel alakította, mélyítette a megélést és reflexiót. Néha játékossággal is. A szövevényes egyensúly, amit betegség/gondozástapasztalat és művészet közt feltételeztem, végül is a művészet felé dőlt el. Noha játszom egy picikét a könyvben azzal, hogy az irodalmi szöveg metaforikusságát kétségbe vonható választásnak tekintem, végső soron a metaforakeresés, az alkotás, a narratívaszövés felé mozdul el a könyv, ez a megcélzott végkimenetele, azért is, mert mind a demenciával való együttélést, mind a demensgondozást kreatív folyamatnak (is) tekintem, az emlékek újraírását pedig gyökeresen irodalmi, közös munkának.
Az elmúlt évekből talán a Karl Ove Knausgård Harcom című regénysorozatát kísérő botrányok mutatják meg a legnyilvánvalóbban, hogy az autofikciónak nevezett szövegek alkotói nem egyszer úgy használják fel az írói élményanyagot, hogy az elkészült mű olvasásakor egyes személyek magukra ismernek. Önnek volt része hasonló konfliktusokban?
B. Zs. A.: Konfliktusom nem volt, mert már a regény írása közben egyeztettem azokkal a személyekkel, akiknek a (félig) fiktív alteregói szerepelnek a szövegben. Elolvashatták előre, amit róluk írtam, és ha azt kérték, szedjek ki bizonyos mondatokat, én az esetek nagy részében engedelmeskedtem. Azért csináltam ezt így, mert ezek az emberi viszonyok nekem fontosabbak, mint az irodalom. Ennek persze lehet az ellenkezőjét gondolni, ami viszont problémás, az az, ha egy szerző nem gondol erről az etikai kérdésről semmit. Aki íróként odaadja a saját nevét a narrátorának, majd azt állítja, hogy az ő szövege „csak” szöveg, az önáltat, rosszabb esetben hazudik. A saját nevünk használatával vásárra visszük a bőrünket – de visszük magunkkal az összes többi szereplő bőrét is. Az én regényemben egyszer sincs leírva Biró Attila neve, az olvasók nagyrésze mégis alapvetésnek tekinti, hogy amikor a narrátor az apjáról beszél, akkor a női vízilabda-válogatott egykori szövetségi kapitányáról van szó, mert az én nevem már megteremtette az egyenlőségjelet valóság és fikció között. Ezzel a felelősséggel nem foglalkozni szerintem morális szempontból elfogadhatatlan. Aminek persze semmi köze egy könyv esztétikai értékéhez. De attól még, hogy ma megírod az évszázad regényét, holnap is bele kell tudni nézni a tükörbe.
V. G.: Anyám azt mondta, hogy meg fog verni engem az Isten, ha ilyeneket írok. Philip Roth Zuckermanjának mondja szinte szó szerint ezt az apja. Fel is vihogtam, amikor olvastam. Nem hiszek abban, hogy egy ilyen könyv a valóságon változtatni tudna, bár én kétségkívül felszabadultam. Ahol súlyos családi dráma van, ott az irodalom kevés a megoldáshoz, bár egy jó könyv újabb jó könyvek születését teheti lehetővé.
Sz. T.: A könyvem céljai miatt, amelyek közé nem tartozott az én pozícióim minél teljesebb feltárása, sem a hozzám közelieké, nem találtam magamat olyan helyzetben, amiről a kérdés szól. Nekem pontosan az ellenkezőjére kellett ügyelnem. A hozzám közeliek méltósága a kötet egyik alaptémája. A kérdés az volt, hogyan lehet őket úgy szerepeltetni, hogy pontosan mutassam be a helyzetüket, de a méltóság ne csorbuljon. Az anya esetében ez a lehető legélesebben merült fel. Anyám beleegyezésére, a tőle érkező feljogosításra volt szükségem ahhoz, hogy ez a könyv megszülessen, máskülönben kijátszanám őt. Hasonlóképp az apa esetében. (Nemcsak a betegség, hanem a gondozás, a gondozva idősödés is kiszolgáltatottá tesz, teszem hozzá itt, visszakanyarodva mindahhoz, amiről a könyv szól.) A kötet céljainak megvalósításához tehát szükség volt az intim terük és intim létük bemutatására, amit ugyancsak a szöveg céljai és a személyes méltóság primátusa határoltak, én pedig igyekeztem nem megsérteni ezeket a határokat.
(A sorozat második részében Görcsi Péter, Kemény Lili és Visky András válaszait olvashatják majd.)
Hozzászólások